A Sandy jobbkor nem is jöhetett volna, mintha direkt így akarta volna az egész világ, hogy pont egyedül legyek a húgommal, miközben édesanyánk betegre aggódja magát San Fransiscóban. De, mint mindig, sose lenne ilyen szerencsém. Egy holland lánnyal (aki elszökött otthonról, mert az apja összeszűrte a levet egy 17 éves diákjával) és - a húgom állítása szerint - egy filmsztárral lettem összezárva pár napra. Jobb társaságom nem is lehetett volna, ami azt illeti. Az elég szörnyű körülményekhez képest ez a négy nap szanatórium volt számomra. Mivel áram és térerő sem volt egész végig, ezért úgy éreztem, végre el tudok szakadni az internettől, és a körülöttem lévőkre figyelni. Bár Jim jelenléte és az örökös kirohanásai a válságról meg a robotokról elég zavaró volt az elején, de a végére meg lehetett szokni, sőt állíthatom, hogy egészen jófej fiú, amikor az akar lenni. Érdékes módon, az apró zavaró tényezőkön kívül (a víz hiánya, a fűtés, és azért anyéárt is aggódtam, mivel nem tudtuk egymást folyamatosan elérni) el tudtam lazulni és egy kicsit jól érezni magam. Például, mikor elmentünk a vasútállomásra telefont tölteni, és poénkodtunk azon, hogy Emilia (a holland lány) majd könyvet fog írni Telefontöltő a hátizsákban : New York száz legjobb konnektrora címmel, és ezt Jim meg is filmesíti. Vagy azon a napon, amikor beöltöztünk macskának (Emilia), zombinak (Abby, a húgom), boszokránynak (Jim) és csontváznak (én), és elmentünk vacsorázni, halloween napján. Sandy ide vagy oda, áram ide vagy oda, mi a rémek estéjén jól éreztük magunkat, amíg... Amíg meg nem jelent egy holland újságíró, aki Emiliával akart interjút készíteni az apjáról és a 17 éves diáklány szemszögéből elmesélt történetről. Bevallom, ekkor kezdtem aggódni holland barátnőmért. Tudtam, hogy be tud pánikolni egy-egy húzósabb helyzetben, ezért is akartam volna mihamarabb eltűnni az étteremből. Azonban amíg fizettem, úgy tűnt az újságíró nem akarta abbahagyni Emilia zaklatását, és addig fajult a helyzet, amíg a holland lány el nem kezdett kiabálni, macska jelmezben, New York közepén. Persze, ezután a cikk elkészült, de megnyugodhattam, Emiliát ez nem zavarta, sőt, láttam rajta, hogy büszke volt magára, amiért végre volt véleménye, és tudott valamit a saját érdekében is tenni. Én is büszke voltam rá. De, mint minden jónak, egyszer ennek is vége lett. Hiába kellett egy egész várost újra rendbe rakni, az emberek gőzerővel dolgoztak, így az áram és a repülőterek is hamar újra beüzemeltek. Emilia szülei megérkeztek New Yorkba, és a mama is hazarepült az első  géppel. Örültem, hogy újra láthatom, és végre Emilia is tisztázhatja az ügyet a szüleivel (hétpecsétes titok a teljes igazság), de ez azt jelentette, hogy vége a hurrikánmenedéknek, és minden megy a rendes kerékvágásban tovább, vagyis nem teljesen. Mind a négyen megváltoztunk egy kicsit. Újraértékeltük a dolgokat az életünkben, mások életébe is belenézhettünk, és találtunk három olyan barátot, akiket soha nem fogunk elfelejteni. Állíthatom, hogy a Sandy és Emilia jobbkor nem is jöhettek volna, hiszen nélkülük, ez mind csak álom lenne.